Leírás
A kötet a festő, kőrajzoló, sőt író Barabás Miklósnak (1810-1898) a Magyar Tudományos Akadémián található műveit vonultatja fel. Több egy katalógusnál: az Akadémián őrzött festményeinek, litográfiáinak és Önéletrajzának egy új nézőpontból való áttekintése, és mint ilyen, kísérlet az életmű értelmezési kereteinek újragondolására, historiográfiai újraértékelésére.
Barabás portréival kapcsolatban már kortársai is azt emelték ki, hogy azok „hű”, de gyakran idealizált képét adták a megrendelőknek, sőt annak a kornak, amelyben azok éltek: a nemzetté válás időszakának. A kötet és tanulmányai, katalógustételei éppen ezt a sokszor emlegetett és a későbbiekben sokszor kritizált „hűséget” veszik górcső alá: azt, hogy miből is állt ez össze a művész és a korabeli befogadók számára. Ehhez egy klasszikus, de a 19. században is még meghatározó művészetelméleti doktrínát hívnak segítségül: a verisimilitudo, vagyis a valószerű elvét. Ennek ismeretében ugyanis árnyalhatóvá válik Barabás festett, rajzolt és írott műveinek mindeddig differenciálatlan „valósághűsége”, elkülöníthetőek annak rétegei; megfogalmazhatóvá az, ahogyan a művész gondosan megalkotta, sőt megkonstruálta műveinek a szemlélő (vagy éppen az olvasó) számára szembeszökő hihetőségét. Ez a nézőpont lehetővé teszi azt is, hogy Barabást ne szűk esztétikai és nemzeti korlátok között mozgó portretistaként lássuk, hanem a valószerű elvét tudatosan alkalmazó, azzal kísérletező, művelt és képi nyelvét tekintve igényes művészként fedezzük fel újra.
Barabás portréival kapcsolatban már kortársai is azt emelték ki, hogy azok „hű”, de gyakran idealizált képét adták a megrendelőknek, sőt annak a kornak, amelyben azok éltek: a nemzetté válás időszakának. A kötet és tanulmányai, katalógustételei éppen ezt a sokszor emlegetett és a későbbiekben sokszor kritizált „hűséget” veszik górcső alá: azt, hogy miből is állt ez össze a művész és a korabeli befogadók számára. Ehhez egy klasszikus, de a 19. században is még meghatározó művészetelméleti doktrínát hívnak segítségül: a verisimilitudo, vagyis a valószerű elvét. Ennek ismeretében ugyanis árnyalhatóvá válik Barabás festett, rajzolt és írott műveinek mindeddig differenciálatlan „valósághűsége”, elkülöníthetőek annak rétegei; megfogalmazhatóvá az, ahogyan a művész gondosan megalkotta, sőt megkonstruálta műveinek a szemlélő (vagy éppen az olvasó) számára szembeszökő hihetőségét. Ez a nézőpont lehetővé teszi azt is, hogy Barabást ne szűk esztétikai és nemzeti korlátok között mozgó portretistaként lássuk, hanem a valószerű elvét tudatosan alkalmazó, azzal kísérletező, művelt és képi nyelvét tekintve igényes művészként fedezzük fel újra.
