Leírás
Hangulatok hangjai szólalnak meg Szepesi Zsuzsanna tizedik verskötetében. A hangulatok múlandóak. De hát ami belőlük épül, táplálkozik: az emberélet is az. „Eliramlik”, ahogy Petőfi írta. „Elszökik”, Petrarca szavával. Csak a költészet remélheti az örök életet. Szepesi Zsuzsanna érzi, érti, megszenvedi és kifejezi az Idő hatalmát. A percekét és az évekét. Ezért van, hogy hangulata gyakran „kicsit szomorkás”, hogy „hangulatos” verseinek egyik fő ihletője a nosztalgia. S a nemes elégedetlenség annak láttán, hogy az emberi-egyéni létezéssel együtt hogyan enyésznek, „porladnak” el az öröknek hitt és vallott humánus-egyetemes értékek is. A mind ridegebbnek, mindegyre felületesebbnek érzett világgal, a „fogyasztógépek” társadalmával a Költőnő az „önmegvalósítás örömét”, a „szeretet törvényét” állítja szembe: az autonóm, alkotó ember eszményét. Jóra törekvéssel. Finom erővel. Csendes lázadással. Szelíd harccal. (Madarász Imre)
