Leírás
Kenyér nem jutott minden napra. Kása, málé, tej. Ez volt a betevő. Szegények voltak, de szorgalmasak. A majori sorban lett csak nekik, külön aprócska konyhájuk, igazi sparhelt váltotta fel a főzőpadkás füstös-konyhát és volt egy kis szoba, kicsi ablakkal. Még az ajtó is kicsi volt. Ágy, asztal, szék. Petróleumláma világolt, a fehérre meszelt falakon. Alul csak a föld. A sárga, kemény döngölt föld. De az nagyon tiszta! A szobát nem fűtötték, alacsony volt, gerendás. Reggelre bemelegedett az álmodók leheletétől … … Mivel az éhség is rajtuk volt, Aptyuk teát főzött, s a hétfői kenyérből kis gömböket kezdet formálni. Tányérra tette, a teába áztatgatta, úgy adta Lacikának. A többiek is csipegetek, de jól nem laktak. Imrét különösebben nem érdekelte az evészet. A kismadár és Isten foglalkoztatta. A temetőben szépen sorba fektetik majd őket is, és mindenkiért eljön az Isten! Ezüst fényben keringve, csengettyűs hangú madárka képében. Öregapja már régóta mondogatta, hogy a madarak Isten kegyeltjei, hát most megbizonyosodhatott róla. Csak azt az egyet sajnálta, hogy pont az ő édesanyját vitték el. Persze, nem az az asszony volt, akitől félni kellett. Biztosan azért volt szüksége rá a Jóistennek is! A hamvába haló tűznél egyedül kuporgott, és becsületből, felfújt arccal igyekezett lelket lehelni a maradék parázsba. Muszájból kifújhatta bánatát.
