Kötésmód: keménytáblás
„Közösségként fönnmaradni annyit tesz, mint folyamatos műveltséget létrehozni. Műveltséget viszont mindig csak olyan közösségek alkottak, következésképpen csak olyan közösségek maradtak fenn, amelyek az emberiség nagy vallásaihoz hasonlóan a létükhöz alapot biztosító, múltjukról szóló közös tudást – ez a nemzettudat – tragikusan, tehát küzdelem, bukás és felemelkedés dialektikájában fogalmazták meg és élték át. Az a nemzet, amely bezárja panteonját, egyetemlegesen készülhet a köztemetőbe. A nemzeti lét átélése nem gátja, hanem feltétele az emberiségről, az embervoltunkról megszerezhető egyetemes tudásnak. Ha kizárólagos vallássá emelkedik: pusztító pogányság és fasizmus. De ha eltűnik, az igazi „valláshoz” vezető út is lezárul.
[…] Egy költő-esztétánk – ha jól hüvelyezem ki gondolatmenetét – attól fél, hogy a magyarság metafizikai fogalommá emelkedik, és így a világ igaz elsajátításának gátjává válik. Véleményem szerint attól kell félni, hogy a nemzeti sajátságok eltűnésével arctalan tömeggé, metafizikai értékek elsajátítására alkalmatlan csordává, vagyis lakossággá torzul az a kb. 15 millió ember, akinek sorsáról – egy szociológus által oly szánakozó mosollyal nézett – értelmiségi purparlé folyik.
Végezetül hadd idézzek ismét olyan szerzőt, aki nem Magyarországon (hanem Németországban, az Ellenőr című ellenzéki zsebkönyvben, 1847-ben) tette közzé tárgyunkra vonatkozó észrevételeit. Vörösmarty Mihály így fejezi be Mi baj? című versét:
De mindez még sebaj,
Ha lelked van,
Ha lelked csábokért
Nincs áruban;
Ha lelked ébren áll
Jó ‘s rósz napon,
Világol és hevit
Munkáidon.
Ha ezt is eladod,
Jó éjszakát,
Nincs isten, a’ki le
Tekintsen rád.
