Tíz másodperc. Ennyi sem kell, hogy az ember tönkretegye az életét. Ha valaki, akkor én tudom. Egy perce sincs, hogy megtörtént…
Épp odaértem a lépcsőházunk bejárati ajtajához – egyik kezemben egy átlagos bagettel, a másikban némi apróval –, amikor a semmiből egyszer csak ott termett előttem a Névtelen Szépfiú. Alig öt centiméter választott el bennünket egymástól (ő épp elhagyni készült az épületet, én pedig belépni az ajtón, úgyhogy majdnem össze is koccant a homlokunk). Igéző szemével derűs pillantást vetett rám, mire én lesütöttem az enyémet – a tekintetem, mondhatni, a föld alá hatolt, jó mélyre, valahová a csatornarendszer és a gázvezeték közé. Egyszer csak barátságos hang csendült az esti levegőben:
– Nahát! Aurore! Jól vagy?
Vagy ezer évig álltam ott tátott szájjal, mire nagy nehezen erőt vettem magamon, és a képébe üvöltöttem:
– Vuá! Köci!
Igen. Szó szerint ez hagyta el a számat. Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései, kalandjai. Csípős, szúrós, maró.
Fergeteges.
